Pusztuló természet

PUSZTULÓ TERMÉSZET

A természetvédelem a jövőt szolgálja, a jövő záloga, a fenntartható fejlődés egyik pillére, alapvető feltétele. A természet és a környezet megfelelő védelme nélkül az emberiség a katasztrófa irányába halad. Erre a problémakörre, a pusztuló természet veszélyére kívánják a menüpont alatti – egyszerűen, röviden, tömören fogalmazott − publikációk felhívni a figyelmet azzal a megjegyzéssel, hogy a témakörnek széles körű az irodalma, így az számtalan internetes forrásból is tanulmányozható. Figyelemfelhívás tehát a cél a természet és a környezeti elemek együttes védelmére.

Fajok pusztulása, biológiai sokféleség

Csökkenőben van az élővilág biológiai sokfélesége azzal, hogy sok fajt fenyeget a kihalás veszélye. Egyes források szerint a világ országai évi 30 milliárd eurónyi összeget költenek fajok megmentésére a biológiai sokféleség megőrzése érdekében, ami kevés, mert legalább 50 milliárdra volna szükség. A kihalás veszélye fenyeget minden harmadik növényfajt és korallfajt (a növények 30 %-át, a korallfajok 35 %-át), a madárfajok 13 %-át, az emlősfajok 25 %-át és a kétéltűfajok 41 %-át. A problémakörnek egyébként nagy az irodalma. Legkevésbé veszélyeztetetteknek tűnnek tehát a madárfajok nem csak az életviszonyaik, a repülés képessége és a vándorlás miatt, hanem a természetvédelem nemzetközileg hagyományosan erős madárvédelmi aktivitása következtében. Nagy veszélyt jelenthet azonban a madárinfluenza vírus, illetve főleg a vírusmutáció.

Van azonban más, a madarakat is jelentősen érintő probléma. Entomológusok szerint a rovarvilág pusztulása figyelhető meg az utóbbi évtizedekben, ami nem a globális felmelegedés következménye. A melegebb nyarak ugyanis általában kedveznek a rovaroknak. Az okok a monokultúrás mezőgazdaság, a mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek, rovarirtószerek, növényvédőszerek, műtrágyák, például a nitrogénvegyületek és a neonikotinoidok terén keresendők. Ha pusztulnak a rovarok, táplálékhiány jelentkezik a rovarevő állatoknál, különösen a madaraknál, amelyek állománya csökken. A vadon élő növények túlnyomó részét rovarok porozzák be, ha elmarad a beporzás, csökken az élelem mennyisége. A rovarvész problémakörét dr. Tallósi Béla részletezi a következő publikációban.

Hasonló veszély a klasszikus sertéspestis (KSP) mellett az afrikai sertéspestis (ASP), ami egy nagy ragályozó képességű, DNS vírus okozta fertőző betegség, és amely iránt az európai vaddisznó is fogékony. Emlősök, halak és vízimadarak pusztulását is okozhatja a botulizmus, egy anaerob baktérium általi fertőzés, mely 20 °C feletti hőmérsékletnél terjed. Ilyen és más betegségek is tizedelhetik a vadon élő állatok populációit.

A tengerek túlhalászata, az illegális halászat a halfajok és a tengeri élővilág sokféleségét és a fajokat veszélyezteti, a biokalózkodás pedig általában a vadon élő élővilágot.

Biokalózkodás alatt értjük a biológiai, genetikai erőforrásokból (vadon élő növények, állatok, gombák, mikroorganizmusok, gének) történő jogtalan (illegális) haszonszerző tevékenységet. A vadon élő állatokkal végzett illegális kereskedelem világviszonylatban a szervezett bűnözés körébe tartozik, és ezen a téren egyes források szerint a negyedik helyen áll (példa lehet az orrszavú tülkök miatti pusztítása).

A tengerek és óceánok vizének globális felmelegedés miatti melegedése, valamint a levegő növekvő széndioxid mennyisége miatti fokozott széndioxid elnyelése következtében előálló elsavasodás a tengeri fajok pusztulásának az oka. Az utóbbi fél évszázadban közel 50 %-kal csökkent a halak, tengeri emlősök, hüllők, madarak populációmérete, tehát megfeleződött a tengeri élővilág, derül ki egy WWF jelentésből. A növekvő légköri széndioxid egy részét a tengerek nyelik el, az elsavasodás és a melegedés pedig a még meglévő korallzátonyokat is veszélyezteti. Így az ausztráliai Nagy-korallzátonyt is súlyosan veszélyezteti a savasodó tengervíz hőmérséklet-emelkedése miatti korallfehéredés, ami végez a virágállatokkal, és csapást jelent az élőhelyként és táplálékforrásként korallokra támaszkodó halfajokra is.

A Földön mintegy 10 millió faj él, a fajok élettartama pedig 1-10 millió év. Az élővilág evolúciója következtében fajok halnak ki és új fajok keletkeznek, ezekből az adatokból számolva évente 1-10 faj keletkezése illetve kihalása tartaná fent a fenti fajszámot. Korunkat azonban a földtörténet hatodik nagy kihalási időszaka kezdetének jósolják, mert a kihalás a rossz nyelvek szerint összességében a fenti adat 5 ezer szerese.

Globális felmelegedés

Az üvegházhatású káros gázok (legjelentősebb a széndioxid) kibocsátása hőmérséklet növekedést, globális felmelegedést okoz, és fokozódnak a szélsőségek az időjárásban. A felmelegedés mértékét a változások visszafordíthatósága érdekében 2° C alatt kellene tartani, amihez a következő évtizedekben a felére, majd nullára kellene csökkenteni a kibocsátást. Tenni kell, mert 2100-ra 4° C mértékben nőhet a globális átlaghőmérséklet, aminek hatására az óceánok, tengerek vize is felmelegszik, savasodik. Mindez a fajok veszélyeztetését, tömeges kihalását jelenti. A sarki grönlandi jég elolvadásával 7 m-rel nőhet a tengerek – óceánok szintje, ez a tenger- és óceánpartok 70 %-ára lenne hatással.

Üvegházhatású gázokat juttatnak a légkörbe többek között a közlekedés (légi, szárazföldi, vízi), az ipar és a szarvasmarha tenyésztés (“klímagyilkos tehenek”).

Erről a problémáról és a megoldásról szól a Párizsi Megállapodás, illetve a 2016. évi L. törvény.

FreeImages.com / nikita golovanov

FreeImages.com / nikita golovanov

.

Inváziós kontra őshonos fajok

A vadon élő élőlényeket a honosság szerint a következőképpen csoportosíthatjuk:

1. Őshonos fajok

1.1. Elterjedt őshonos fajok

1.2. Veszélyeztetett őshonos fajok

1.3. Visszatelepülő őshonos fajok

1.4. Tájidegen fajok (az országban őshonosak, de az adott természeti táj klimatikus és termőhelyi viszonyai között természetes módon nem fordulnak elő)

2. Rejtett honosságú fajok

3. Idegenhonos fajok

3.1. a bekerülés módja szerint

3.1.1. Betelepített idegenhonos fajok

3.1.2. Behurcolt idegenhonos fajok

3.1.3. Spontán benyomult idegenhonos fajok

3.2. a terjedés szerint

3.2.1. Elszigetelt, nem terjedő idegenhonos fajok

3.2.2. Potenciálisan veszélyt jelentő idegenhonos fajok

3.2.3. Intenzíven terjedő idegenhonos fajok: inváziós özönfajok

A biológiai sokféleséget is biztosító vadon élő őshonos fajokat az intenzíven terjedő idegenhonos fajok (özönfajok) kiszorítják, jelentősen csökkentve ezáltal a biológiai sokféleséget. Vonatkozik ez a vadon élő növény- és állatfajokra egyaránt. A Magyarországon veszélyt jelentő inváziós fajok körét a természetvédelemért felelős miniszter teszi közzé. A természetvédelmi bírsághoz hasonló közigazgatási bírság az inváziós bírság. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 80/A. §-a szerint aki tevékenységével vagy mulasztásával idegenhonos inváziós fajjal kapcsolatos előírásokat, valamint hatósági határozatban foglaltakat megsérti, idegenhonos inváziós fajokkal kapcsolatos bírságot (inváziós bírságot) fizet.

Erdőirtások

Az erdők a tengerek és óceánok vizéhez hasonlóan széndioxid nyelők. A víz azonban a széndioxid elnyelés következtében savasodik, az erdő viszont azt fotoszintézis során beépíti a növényi szervezetbe a szervesanyag-képződéssel, miközben oxigén-felszabadítás történik.

A Párizsi Megállapodás (lásd 2016. évi L. törvény) is ezért kezeli súlypontosan az erdőket. Az Amerikai Egyesült Államok, a Föld dobogós környezetszennyező országa e téren áruló, a Föld jövőjének, a Föld népességének, 170 aláíró államnak az árulója, visszalépett a Megállapodásból.

Az őshonos fafajú faállományok visszaszorulóban vannak a globális felmelegedés miatt és a környezetszennyezés közvetlen hatására hazánkban is. Erdősültségünk viszont folyamatosan nő, jelenleg 21 %, melynek azonban 24 %-a akácos, az akác pedig inváziós faj.

Nem az erdőterület növekedése a jellemző azonban számos országban, illetve kontinensen, sőt egyes térségekben még mindig folynak erdőirtások, ami az erdők szakszerű erdőgazdálkodás, felújítás nélküli pusztítását jelenti fakitermeléssel vagy akár égetéssel. Az erdőirtás okai a fanyersanyag-igény növekedés, a mezőgazdasági területek, ültetvények növelése, az állattartáshoz szükséges legelő biztosítása és az urbanizáció (települések, infrastruktúrák terjeszkedése). A trópusi  esőerdők irtása (égetése) helyi ökológiai katasztrófa, élőhelyek szűnnek meg, fajok pusztulnak (az égéssel felszabaduló széndioxid pedig hozzájárul a globális felmelegedéshez). Az utóbbi évtizedben azonban csökkenő tendenciát mutat az erdőirtás. Európában az erdősültség növekszik, mindemellett viszont csökken a biológiai sokféleség.

Az erdőknek tehát komoly szerepük van a globális felmelegedés csökkentésében, a széndioxid elnyelésük azonban a további globális átlaghőmérséklet-növekedés, klímaváltozás hatására csökkenhet.

Ördögi körök, vagy kárláncolódás: irtják az erdőket, pusztulnak az erdők → emelkedik a hőmérséklet  → csökken az erdők széndioxid-nyelése → emelkedik a hőmérséklet → tovább pusztulnak az erdők → tovább emelkedik a hőmérséklet.

Talajpusztulás

Az erdőtalaj összetett természeti érték, sajátos képződménye az erdőnek, ahol folyamatos tápanyag-utánpótlást kap, a víz és a szél talajpusztító hatása pedig lejtős területen is lényegesen kisebb mértékű, mint fátlan területen. A védelmi rendeltetések között szerepel talajvédelmi erdő is, amelynél a záródás kevesebb (min. 30 %) is lehet, mint más rendeltetések esetén (min. 50 %). Ami erdőben a talajt károsíthatja, az többek között a talajtűz, a fakitermelések és az erdei faanyagmozgatás, valamint a terepkerékpározás. Az erdőtörvény pár évvel ezelőtti módosításának eredménye a szabad kerékpározás erdeinkben, ami nem a természet védelmét szolgálja. Ráadásul az erdőtörvény úgy rendelkezik, hogy a kerékpározás az erdő rendeltetésétől függetlenül megengedett, tehát talajvédelmi elsődleges rendeltetésű erdőben is, ami egészen abszurd törvényi szabályozás.

A talajpusztulás a víz és a szél hatására (erózió, defláció) részben természetes jelenség, különböző emberi tevékenységek miatt azonban napjainkban lényegesen nagyobb mérvű a természetesnél, globális problémává vált az elsivatagosodással (a sivatagok terjeszkedésével) egyetemben.

A talajképződés rendkívül hosszú folyamat, 3 cm talajképződéshez 500 – 1000 év időtartam szükséges, a talajpusztulás viszont igen gyors lehet.

A talajpusztulásnak klimatikus és antropogén okai vannak, a főbb okok között szerepel az aszály, a talajvízszint-süllyedés, az erdőirtás, különösen az esőerdők irtása, a túllelegeltetés, a városok terjeszkedése, a mezőgazdasági és az ipari tevékenység, valamint a hulladéklerakás. Földünkön kb. 1,5 milliárd hektár területet veszélyeztet közvetlenül a különböző mértékű talajpusztulás, a probléma Magyarországot is érinti.

A tűz

A természet pusztul a lángoktól, ahogy azt a Lángoló természet menüpont alatti írások tartalmazzák. De a tűz természeti jelenség is, ami a pusztulás mellett a természet körforgását, a keletkező hamuzsír révén a megújulást segíti elő. Gyakoribb azonban az emberi gondatlanság és szándékosság miatti természeti tűz kiváltotta tűzkatasztrófa.

A természeti és a védett természeti területeken a tűzzel nemcsak a növényzet pusztul vagy károsodik, hanem az élőhelyek is károsodnak vagy megszűnnek, és az állatvilág egy része is elpusztul az időponttól, tűztípustól is függően. Az ezredforduló körül vita volt egy lakott területtől viszonylag távoli nemzeti parki területen keletkezett tűz oltását illetően. A tűzoltóság kiterjedt szántással szándékozott a tűz terjedését megakadályozni, a természetvédelmi őr szakemberek viszont azon az állásponton voltak, hogy a leégés kevésbé káros, mint a nagyterületű mély talajforgatás. Lehet a témában szakmai vitát folytatni, oltáskor azonban erre kevés az idő, és mindenkor a helyszín, a természetvédelmi szakmai és helyi ismeret, valamint a katasztrófavédelmi szempontok alapján együtt kell döntést hozni az ilyen esetekben.

.

Ajánlott szakirodalom:

Élő Bolygó Jelentés 2016. Összefoglaló

Együtt. A természetért. A jövőnkért.

WWF

http://wwf.hu/media/file/1478690325_wwf_osszefoglalo_2016_1109.pdf

Dr. Temesi Géza

Afrikai sertéspestis

Az afrikai sertéspestis (ASP) jelenleg az egyik legsúlyosabb fertőző betegség, amely a házi sertést, a vaddisznót és egyéb sertésféléket képes megbetegíteni. A 2007 óta az Eurázsiai kontinensen zajló járvány során megtapasztalhattuk, hogy földrajzi távolságok, országhatárok nem állják útját. És ahová beteszi a lábát, súlyos gazdasági károkat okoz, amelyet nem csupán az állattenyésztő társadalom, de az érintett ország egész gazdasága megérez. Jelenleg sem gyógykezelési lehetőség, sem pedig hatékony vakcina nem áll rendelkezésre, ezért – megjelenése esetén – nincs más lehetőség a védekezésre, mint az érintett állományok leölése.

A betegséget nagy ellenálló képességű vírus okozza, amely az állatok közvetlen érintkezésével, ragályfogó tárgyak, vagy sertéshúsból készült élelmiszerek közvetítésével terjed, akár kontinensek között is. A megbetegedést vérzéses láz jellemzi, amely a megfertőződött állatok 100 %-át is elpusztíthatja.

A járvány 2014-ben elérte az Európai Unió, 2016-ban pedig hazánk keleti határait. Idén tavasszal pedig a hazai állategészségügyi hatóság hivatalosan is bejelentette, hogy az észak-keleti országrész vaddisznó-állománya fertőzötté vált a betegség vírusával. A legutóbbi híradások szerint a betegség megjelent Belgium Luxemburggal és Franciaországgal határos területén is.

A természetes rezervoár fertőzésfenntartó és terjesztő szerepét a korábbi és a jelenlegi ASP-járványok során szerzett tapasztalatok is megerősítették. Bár a vaddisznó nem valódi rezervoár, mert ugyanúgy heveny tünetek között betegszik meg és el is hullhat, mint a házi sertés, ám a fertőzés vaddisznóban való megjelenése jelentősen bonyolítja a védekezést.

Az oroszországi járvány terepi vizsgálatai azt mutatják, hogy egyre több olyan vaddisznót találnak, amelyik a betegség ellen már ellenanyagot termelt (tehát korábban biztosan találkozott a vírussal), ugyanakkor maga a vírus már nem mutatható ki a szervezetéből. Ez azt bizonyítja, hogy az állatok egy része a betegséget képes túlélni, abból felgyógyulni, ezzel hosszabb-rövidebb időre vírushordozóvá válni, ami némi járványtani kockázatot jelent.

A jelenlegi járvány terjedéséről szóló hírek hatására szinte teljesen feledésbe merült, hogy Európa legrégebb óta fennálló ASP-járványa Szardínián található. Szardínián az ASP 1978 óta tör borsot a sertéstartók és a helyi állategészségügyi hatóság orra alá. A betegség tanulmányozása során felhalmozott ismeretek mind azt erősítik, hogy emberi hanyagság nélkül képtelen a vírus tartósan fennmaradni.

A sziget azon területein, ahol sikerült megoldani, hogy a vaddisznók és a házi sertések ne érintkezzenek egymással, jó eredményeket értek el a járvány visszaszorításában. Bár Szardínián is az a tapasztalat, hogy a fertőzött vaddisznók, természetes migrációjukkal képesek a vírust korábban fertőzésmentes régiókba is áthurcolni, de a járványügyi vizsgálatok azt igazolták, hogy – külső forrás, pl. fertőzött házi sertések nélkül – a populációban a betegség megnyugszik, a populáció spontán mentesül a vírustól.

A jelenlegi európai helyzet gyors és hatékony beavatkozást sürget. A betegség ismertté válása – 1921 óta – eltelt közel száz év alatt felhalmozott tapasztalatok azt sugallják, hogy a megoldás kulcsa nem a vaddisznó-állományok kíméletlen gyérítésében rejlik. A fokozott vadászati nyomás migrációra kényszeríti az amúgy az élőhelyéhez ragaszkodó fajt. Ezzel a betegség olyan területeken is megjelenhet, ahol korábban nem volt jelen.

Ugyanígy, a vadkerítések építése is mind hiábavaló, ha fennmaradnak azok a fertőzött házi sertésállományok, amelyek folyamatosan vírussal látják el a környezetüket. Az ilyen állományokból származó nyers termékekkel több száz, vagy akár ezer kilométerekre hurcolható a fertőzés. Ami nem csupán elméleti kérdés, mert a csehországi Zlín városában és nagy valószínűséggel Belgiumban is ezen az úton jelent meg a betegség.

Tehát amíg Kelet-Európában (és most már Ázsiában is) nem változik meg a járványügyi gondolkodás, az Európai Unió vaddisznói és sertéságazata is folyamatosan veszélyben lesz. Az elképzelhetetlenül rossz körülmények között tartott házi sertések kiapadhatatlan forrását jelentik az ASP vírusának. Ez akár évtizedekre konzerválhatja a járványhelyzetet Európában.

Az ASP terjedésének megakadályozása lehetséges volna szigorú járványvédelmi előírások bevezetésével. Ezek a szabályok nem bonyolultak. Korlátozni kell a személy- és járműforgalmat a sertéstartó helyeken (még a háztájiban is!). Biztosítani kell, hogy az állatok gondozói, illetve mindenki, aki kénytelen belépni közéjük (állatorvos, karbantartó stb.), öltözzön át és fertőtlenítse kezét és lábbelijét! A sertéstelepeken tilos moslékot, illetve bármilyen emberi fogyasztásra szánt élelmiszert etetni! Három alapvető szabály, ami megakadályozhatná a járvány terjedését Kelet-Európában.

2018. szeptember, Dr. Csivincsik Ágnes

Eltűnő rovarvilág

A legtöbben, ha a rovarokról van szó, akkor az ilyenkor, őszidőtájban a lakásokat elözönlő zöld vándorpoloskákra vagy a harlekin katicabogárra gondolnak. Biztosan nem kevesen vannak olyanok is, akiknek a kertben, temetőben vagy városi parkban télen is zöldülő bukszuscserjét száraz kóróvá rágó bukszusmoly tömeges megjelenése jut eszébe, ha ezekről az állatokról hall. Az ellenben, hogy a mindenhol jelen lévő, apró, de népes rovaroknak évről évre kevesebb alakjával és példányával találkozunk a kirándulások során vagy a gépkocsi szélvédőjén, nyilván kevesebbeket foglalkoztat. Egyértelmű tény viszont, hogy a rovarvilág napjainkra hazánkban, itt a Kárpát-medencében is oly mértékben meggyérült, hogy ez a valóban aggasztó jelenség elérte az a szintet, mondhatni ingerküszöböt, amikor már a napi sajtó is foglakozik vele. Persze azért akadnak olyanok is, akiknek már évtizedekkel ezelőtt feltűnt, milyen kevés, és egyre kevesebb a tarkalepke tavasszal, hogy a virágokon alig látni zengőlegyeket, poszméheket, bogarakat. Tény tehát, hogy a rovarok félelmetes mértékű megfogyatkozása − mind a sokszínűség, mind az egyedszám tekintetében −, nem is olyan új keletű jelenség. Éppen csak azok apró mérete és a többségük rejtett életmódja folytán ez a hiány keveseknek tűnt fel eddig. Az ilyen titokzatos természeti folyamatoknál szükségszerűen felmerül a kérdés annak kiváltó okát illetően.

Az olyan kézenfekvő tények, mint a növekvő gépjárműforgalom, a mezőgazdaságban használt vegyszerek vagy az élőhelyeket tönkretevő urbanizáció kétségtelenül jó támpontok ennek az aggasztó jelenségnek a magyarázásánál, illetve a baj eredetének kiderítésénél. A lényegbeli okok azért persze ennél nyilvánvalóan jóval összetettebbek. Kétséget kizáróan bonyolult, soktényezős változások állnak a probléma háttérben, lévén maguknak a rovaroknak szinte végtelenül változatos az életmódja, ami – együtt a rengeteg faj sokféle élőhelyével – alapjaiban határozza meg az érzékenységüket mindazon környezeti tényezőkre, amelyek az elszaporodásukért, terjedésükért vagy éppen a visszahúzódásukért, esetleg kipusztulásukért felelősek.

2_kép_Aromia_moschata

Pézsmacincér (Aromia moschata) Fotó: dr. Tallósi Béla

A fentiekben említett és bárki számára nyilvánvaló magyarázatokon túllépve, célszerű éppen egy-egy rovarfaj vagy rovarcsoport, illetve életmódféleség szintjére összpontosítva elgondolkozni a témáról. Az ilyen elmélkedés első lépéseként azt érdemes mérlegelni, hogy mi minden is kell egy állatnak – még ha az csupán egy aprócska rovar is – ahhoz, hogy létezhessen, és főleg ahhoz, hogy szaporodhasson. A legalapvetőbb, amire szüksége van, az az adott faj számára elfogadható környezeti feltételek összessége az élőhelyen, és ezen belül legfőképpen a megfelelő táplálék. Legalább ennyire fontos azonban a teljes életciklus során a zavartalan élőhely, ideértve a téli vagy nyári nyugalmi állapotot is. A bonyolult, és a rovarfajok egy jó részénél nem is éppen gyors egyedfejlődéshez, vagy magához a szaporodáshoz, a kellően nedves vagy éppen száraz, meleg vagy éppen üde közeg mellett elengedhetetlen a megfelelő minőségű és rendszerint speciális táplálékféleség. Ez utóbbi azzal is összefügg, hogy a rovarok nagy fajszáma éppen a szűk élőhelyi, életmódbeli és táplálkozási specializáció folytán alakult ki több százmillió év alatt. Ha egy hosszantartó, és újabban egyre szélsőségesebb szárazság és nyári forróság idején, az ember által átalakított világban már nincsenek olyan helyek, amelyeken az adott faj túléli a nehéz időszakot, annak populációja ki fog veszni az adott térségből. Azokról a mára már kis foltokra korlátozódó élőhelyekről, ahol a gyomirtókkal vagy a terület ismétlődő leégetésével, beszennyezésével, leaszfaltozásával kiirtják egy lepke vagy növényevő bogár tápnövényét, ismétlődően bolygatják, szennyezik a talajfelszínt, az érintett fajok gyorsan el is tűnnek, mégpedig általában véglegesen. Az ilyen, az emberi jelenléttel, tevékenységgel együtt járó kedvezőtlen hatások régóta tizedelik a rovarvilágot, de napjainkra az élőhelyek szélsőséges feldarabolódásával és az állományok elszigetelődésével hatásuk drasztikusabb, mint 20-30 éve, a nagy infrastrukturális és vízügyi fejlesztések, agrármodernizációs és egyéb úgynevezett nagyprojektek előtti időkben.

4_kép_tűz_Kengyeli_tó

Tűz a Kengyel-tónál (fotó: Dr. Tallósi Béla)

A kedvezőtlen hatások között, amelyek az utóbbi évtizedben a rovarokat vagy azok élőhelyét érintik, a legdurvábban megnyilvánuló következménye a gyepjellegű és cserjésedő területek vagy mezsgyék kezelési módjában, leegyszerűsítve a kaszálási technológiában bekövetkezett nagy technológiai változásnak van. Ez a technológiai változás azért is meghatározó a rovarvilág megfogyatkozásában, mert ismétlődően, hatalmas területeken, az élőhelyek igen nagy részén végzik rendületlen buzgalommal. Amíg − még nem is olyan régen −, a szénát vagy akár a takarmánylucernát, ha géppel is, de hagyományos módon, a szénafüveket tőnél elvágva kaszálták, addig manapság ez nagyteljesítményű gépekkel olyan módon folyik, hogy a növényeken tartózkodó, de még a talaj felszínén élő rovarok zömét is, a gépek szó szerint ledarálják. Ez ugyanígy érvényes a települések ún. zöldterületeinek kezelésénél, a pázsitnyírásnál is, ahonnan szinte egyik napról a másikra eltűnt a nemrég még olykor a külterületi rétek sokszínűségével is vetekedő fajgazdagság.

A településeken és azok környezetében a mezsgyék és zöldterületek sokszor erőltetett – és nem ritkán teljesen felesleges – ún. „karbantartása”, főleg, ha az még égetéssel is párosul, mérhetetlenül nagy nyomást jelent a rovaregyüttesekre. Ezt a nyomást tovább fokozzák az általában átgondolatlan és nem ritkán indokolatlan szúnyogirtások.

Természetesen a rovarvilág megfogyatkozásának okairól ezek még mindig csak amolyan felszínt karcolgató érvelések. A rovaroknak is vannak betegségeik, amelyek az adott faj számára kedvezőtlen környezetben akár fel is számolhatnak egy elszigetelődött populációt. Szinte minden fajnak, szinte minden fejlődési stádiumában vannak parazitái, sőt a parazitáknak is vannak saját parazitái, ami tovább bonyolítja a kérdést. A számtalannak tűnő tényező együttes hatása folytán következik be az, hogy egy rovarfajból egy adott időben nagyon sok van, máskor meg hosszú időre alig lehet vele találkozni, olyan mértékben megfogyatkozik, tűnik el emberi léptékkel mérve szinte pillanatok alatt. Amikor ezt a természetes viszonyok mellett ciklikus rendszert megszakítja valamiféle emberi hatás, akkor az könnyen idézheti elő az érintett rovarfajok teljes kipusztulását az adott területről.

1_kép_Apatura_ilia

Kis színjátszólepke (Apatura ilia) Fotó: dr. Tallósi Béla

A rovarvilág legismertebb, de egyben az egyik fajokban leggazdagabb csoportjára (rendszertani rendjére), a lepkékre, mint példára érdemes visszatérni, hiszen kevesen lehetnek, akik például a nappali lepkékre nem gyönyörűséggel tekintenének. Ezeknek a színpompás, közismert rovaroknak a megfogyatkozása volt talán a legkorábban nyilvánvaló és sokak számára feltűnő. A komplex okok között, a mindenféle mérgek egyre nagyobb arányú alkalmazása mellett bele kell gondolni abba is, hogy a nagylepkék jelentős része már egészen kora tavasszal aktív, amikor éppen az ilyenkor virágzó növények kiveszése folytán nem jutnak nektárhoz. A helyzetüket tovább rontja a hernyók tápnövényének eltűnése, és az élőhelyi feltételek rosszabbodása, azok beszűkülése vagy pusztulása a korábban már taglalt folyamatok által. Még akkor is, ha az adott lepkefajt egy még jó természetességű, védett élőhelyre képzeljük, ahol az imént említett problémák enyhébben jelentkeznek, a mind szélsőségesebb aszály és nyári forróság, súlyosbítva az élőhelyeket üdén tartó talajvíz szintjének fokozatos süllyedésével, az egyre hevesebb nyári viharok pusztításával együtt hatva, a lepkeközösségek gyors lemorzsolódását idézik elő. Mindehhez hozzájárulnak még a lepkéket támadó más parazita rovarok teljes komplexumai és a felszaporodó állományokat olykor szinte teljesen megsemmisítő sokféle rovarkór.

3_kép_Selatosomus_ cruciatus

Keresztes pattanó (Selatosomus cruciatus) Fotó: dr. Tallósi Béla

A felhozható példák hosszú sora mentén érdemes kiragadni még a lebontásban kulcsfontosságú, sok-sok fajt magukba foglaló rovarcsoportokat, mindenekelőtt a különböző bogarakat. Az erdőkben óriási tömegben képződő holt növényi biomassza lebontását végző, szinte végtelen számú faj létét az ipari jellegűvé vált erdőgazdálkodás olyan mértékben korlátozza, hogy a hazai erdőkben, az ültetvényszerű faállományokat nem számolva, lassan eltűnik az álszúfélék, gyászbogarak, pattanóbogarak, díszbogarak és cincérek többsége. Ennél még nagyobb csapás érte azokat a fajokat, amelyek az állati tetemek lebontását végzik, aminek az okát felesleges részletezni. Az utóbbiaknál még bonyolultabb az a folyamat, ami a patásállatok ürülékét feldolgozó, és a lebomlásában döntő szerepet játszó ganajtúró bogarak, holyvák és csíborfélék nagyarányú megfogyatkozásához vezetett. Amellett a köztudomású tény mellett, hogy már alig vannak szabadon legelésző nyájak és gulyák, a trágyafogyasztó rovarokat a tenyészállatok mesterséges takarmányozása és gyógyszerezése révén éppen a trágyával az élőhelyekre kijutó ilyen-olyan vegyi anyagok teszik tönkre. A táplálékot a bélrendszerük szimbióta mikroorganizmusainak segítségével hasznosító rovaroknál a különböző vegyi anyagok éppen ezeket károsítva zavarják meg a táplálék hasznosítását, nevezetesen a cellulóz lebontásának bonyolult folyamatát.

Végezetül a kiragadott példák közül nem hagyhatók el a vízirovarok: vízipoloskák, csíkbogarak, csíborok stb. Az ember első gondolata ezek megfogyatkozásának okáról a vizek szennyezése vagy a vízfolyások ún. szabályozása lehet. Kevesebben gondolnak azonban bele, hogy a szinte minden nagyobb víztéren megjelenő idegenhonos amur vagy planktonevő halfajok milyen katasztrofális hatással vannak a vízi életközösségekre a hínárvegetáció felzabálásával vagy a hazai természetes vizek táplálékhálózatának felborításával. A vízi rovarokat tizedelő másik, kevésbé ismert egészen új tényezők azok az egyre növekvő, de már most hatalmas területeket borító polarizációs fényeffektust okozó, sík felületek, amelyek a kirajzó vízi rovarok tömegeit csapják be, és csalják halálos csapdába. A rovargyilkos fénylő frissen aszfaltozott felszínek, vagy a napon parkoló gépjárművek ilyen hatása már régóta ismert. Hazánkban teljesen újkeletű viszont a polarizációs szűrőkkel nem ellátott napelem-telepek élővilágra gyakorolt hatása, főleg, ha azok vizes élőhelyek közelében vannak. Célzott kutatásoknak kell még tisztázni, hogy milyen körülmények között és mekkora mértékben lehetnek az ilyen napelem-telepek felelősek a vízi rovarok megfogyatkozásáért.

Ebben a keretben lehetetlen a rovarvilágban végbemenő katasztrofális helyzet további mélyebb boncolgatása, de annak következményei a teljes biocönózisra, beleértve magát az embert is, már rövidtávon, egyértelműen beláthatatlanok lesznek.

 2017. november, Dr. Tallósi Béla

Vélemény, hozzászólás?