Mérgező természet

MÉRGEZŐ TERMÉSZET

Érdekes témakörök feldolgozása a fenti című menüpont célja. A természetben a méreg természetes anyag. A Földön mintegy 10 millió féle vegyi anyagot tartanak nyilván, ennek 99 %-a méreg. A mérgek az élő szervezettel érintkezve kémiai reakciók útján károsodást, betegséget, halált okozhatnak. A növényi, gomba, zuzmó és állati eredetű mérgeket biológiai mérgeknek nevezzük, vannak még kémiai és biokémiai mérgek. A természetben rengeteg növény termel enyhe, közepes vagy erős mérgeket, amelyek egyrészt nem minden élőlényre, másrészt eltérő formában hatnak. Még a gyógynövényeknek is vannak olyan anyagaik, amelyek káros mellékhatásokat okoznak az emberen. Közismert a fitotoxikus és inváziós parlagfű problémája, viszont egyes források gyógyhatásúnak is tartják. Az allergia miatt is „üldözött” a növény, de pollenallergiát számos más növényfaj is okoz, sőt a kapható kenyerek is allergének. A parlagfű − mint inváziós és allergén növény − elleni védekezés, irtása kötelező. Lásd a vonatkozó jogszabályokat:

221/2008. (VIII. 30.) Korm. rendeletet a parlagfű elleni közérdekű védekezés végrehajtásának, valamint az állami, illetve a közérdekű védekezés költségei megállapításának és igénylésének részletes szabályairól;

2008. évi XLVI. törvény az élelmiszerláncról és hatósági felügyeletéről;

194/2008. (VII. 31.) Korm. rendelet az élelmiszerlánc felügyeletével összefüggő bírságok kiszámításának módjáról és mértékéről;

43/2010. (IV. 23.) FVM rendelet a növényvédelmi tevékenységről.

Számtalan növény (és gomba) van, amely az ember számára mérgező, az állatok számára azonban nem. Prof. Dr. Bartha Dénes botanikai írása az ember számára mérgező növények témakörével foglalkozik.

Az emberiség tevékenysége során sokféle méreganyagot termel, amelyek a természeti környezetbe jutva károsítják az élőhelyeket, mérgezhetik a vadon élő állatokat és növényeket, sőt egyes azokat felvevő egyébként nem mérgező növények és gombák is mérgezővé válhatnak. Prof. Dr. Molnár László toxikológiai írásának ez a problémakör a tárgya.

A mérges gombákkal nem foglalkozunk, gazdag a szakirodalmuk. A mérgező állatok témaköre egyes hüllők és rovarok kivételével a hazai természet szempontjából kevésbe meghatározó.

Horst Altmann Mérgező növények és állatok című, Magyarországon 2004-ben kiadott könyve esetleg antikváriumban kapható.

Köszönet a szerzőknek! (Dr. Temesi Géza)

Mérgező növények

Növényi mérgezés (fitotoxikózis) alatt az egészséges emberek vagy állatok szervezetében létrejött olyan súlyos, kóros elváltozásokat értjük, amelyet mérgező hatóanyag-tartalmú növényi részek (pl. gyökér, szár, levél, termés) elfogyasztása okoz. A kóros elváltozások mellett az emberi vagy állati szervezet ellenálló-képessége is csökkenhet, és így másodlagos megbetegedések jöhetnek létre. Fontos hangsúlyozni, hogy a termesztett és a vadon élő növényeink egy része olyan hatóanyagot tartalmaz, ami kis mennyiségben gyógyító hatású, ezért gyógynövényeknek is tekintjük őket. Ugyanakkor nagyobb mennyiségben a hatóanyagot elfogyasztva megbetegedések alakulhatnak ki. Ekkor már növényi mérgezésről beszélünk. A középkor híres okkultista orvosa és természettudósa, Paracelsus mondása örök érvényű: Was ist das Gift? Alle sind Gift. Allein die Dosis macht, dass ein Ding kein Gift ist. [Mi az, hogy méreg? Minden méreg. Egyedül a mennyiségtől függ, hogy egy anyag méreg vagy nem méreg.]

Mérgezőnek tekintjük azt a növényt, amelyet, vagy amelynek részét kis mennyiségben is elfogyasztva zavart vagy kóros elváltozást tapasztalunk az egészséges ember vagy állat szervezetében. Vannak olyan kimondottan mérgező növények (pl. sisakvirág fajok, gyilkos csomorika, csikófark, őszi kikerics), amelyek hatóanyagát kellő mennyiségben elfogyasztva mindig mérgezést váltanak ki. És vannak olyan fajok is, amelyek csak bizonyos körülmények (pl. napfény hatására: kaukázusi medvetalp, lyukaslevelű orbáncfű) között okoznak mérgezést. Ugyanakkor vannak olyan növények is, amelyek csak egy-egy fajra vagy annak életszakaszára nézve mérgezőek (pl. a kecskeruta csak a vemhes vagy szoptató juhokra veszélyes).

Mérgezést okozhatnak egyébként esetenként a nem mérgező növények is, amikor azokat nem megfelelő állapotban (pl. növényvédő szer maradékkal terhelve, kórokozókkal fertőzve) fogyasztunk el.

A magasabbrendű növényekben keletkező mérgező anyagok közül a legveszélyesebbek az alkaloidok, amelyek elsősorban az idegrendszerre hatnak. Ezek egy részét már az ókorban is felismerték, köztudott, hogy a görög filozófus, Szókratész, i. e. 399 májusában ún. bürökpoharat ivott, amely a halálát okozta. Az alkaloidokon túl fontosabb hatóanyagok még a glükozidok, az illóolajok, a csersavak, a tejnedv (pl. kutyatejfélék, mákfélék, selyemkórófélék és a fészkesek nyelvesvirágúak alcsaládja) és a kumarin (pl. somkóró, szagos müge, borjúpázsit).

A hazánkban előforduló magasabbrendű növények mintegy ötöde mérgező növénynek tekinthető. Valamennyi faj bemutatására e helyen nem nyílik lehetőség, ezért az általuk kiváltott tüneteket csoportosítjuk, s ezekhez a csoportokhoz rendeljük az ismertebb vagy súlyosabb mérgezést okozó fajokat.

1. A központi idegrendszer izgalmát okozó növények

Leggyakoribb tünet az ingerlékenység fokozódása vagy éppen csökkenése, így izomgörcs, merevgörcs, kényszermozgások, illetve tudatzavar, tompultság, aluszékonyság léphet fel. Ilyen tüneteket okoz a nadragulya (a termés nedvét korábban a szépasszonyok pupillatágításra használták, amelynek esetenként megvakulásuk lett az eredménye), a csattanó maszlag, a beléndek, a mételykóró fajok valamint a ritka, védett gyilkos csomorika és a csikófark.

Csattanó maszlag (Datura stramonium)

Csattanó maszlag (Datura stramonium) Fotó: Korda Márton

2. A központi idegrendszert izgató, egyben a szívre, az emésztőrendszerre és a vizeletkiválasztó szervekre is ható növények

A hatóanyagok fokozzák a központi idegrendszer működését, ezt hányás, hasmenés, vesegyulladás, vetélés kísérheti, amit aluszékonyság, bódultság, esetleg bénulás követhet. Ezek a tünetek figyelhetők meg a boglárkafajok, a mocsári gólyahír, a földi bodza, az iszalag fajok, vagy éppen a fenyőfajok tűinek elfogyasztása esetén.

3. A központi idegrendszert nyugtató, majd bénító hatású mérgező növények

A tompultságot, bódultságot aluszékonyság, a mozgáskészség hiánya követi. Ismertebb, ilyen tüneteket okozó növények a mák rokonai, mint a pipacs és a vérehulló fecskefű, valamint a bürök, a bódító baraboly, a saspáfrány és a zsurlófajok. A Bibliából is ismert vadóc fajok termései a gabonaszemek közé keveredve okoztak súlyos mérgezéseket.

Foltos bürök (Conium maculatum)

Foltos bürök (Conium maculatum) Fotó: Korda Márton

4. A központi idegrendszert bénító, az emésztőrendszerre és a szívműködésre ható mérgező növények

A 3. pontnál említett tüneteken túl hányás, hasmenés, görcsök is jelentkeznek. E tünetegyüttest kiváltó növényfaj a farkasalma, a tiszafa, a sisakvirág fajok, a fehér fagyöngy, a kikerics fajok, a zászpa fajok és a szarkaláb fajok.

Kikerics (Colchicum autumnale)

Kikerics (Colchicum autumnale) Fotó: Korda Márton

5. Elsősorban az emésztőcsatorna megbetegedését okozó mérgező növények

A hatóanyagok már a száj nyálkahártyáját is ingerelhetik, ilyenkor nyálfolyás, hurut és vérzés keletkezhet. Az emésztőcsatorna megbetegedésére utaló gyakoribb tünet az émelygés, az öklendezés, a hányás, a hasmenés, a felfúvódás. A kutyatej fajok, a csucsor fajok, a tölgy fajok levelei, a szélfű fajok és a kontyvirág okozhatja ezeket a tüneteket.

6. Elsősorban májkárosodást előidéző növények

A máj károsodására utaló jel a májtájék fájdalmassága, a máj alakjának és nagyságának megváltozása, valamint az ezekkel járó sárgaság. Az aggófű fajaink, az aranyvessző fajok és a csillagfürt fajok tehetők felelőssé e tünetcsoportnál.

7. A légző- és az emésztőszervek gyulladását kiváltó növények

Az 5. pontban feltüntetett tüneteken túl szaporább vagy ritkább légzés, a légzőizmok bénulása és tüdővizenyő is felléphet e növények elfogyasztása után. Ismertebb ide sorolható növény a kerek repkény, a kecskeruta, a vadrepce, a repcsény és zsombor fajok, valamint a ritka, védett vízitorma.

8. A vérkeringés szerveit károsító növények

A szív károsodásán túl bizonyos hatóanyagok a vérerek falát károsítják, amely következtében vérzések, vérömlenyek keletkeznek. A gyógynövényként is ismert gyűszűvirág fajok, a medvehagymával összetéveszthető májusi gyöngyvirág, a hérics és hunyorfajok, valamint kecskerágó fajaink tartoznak ebbe a csoportba.

Bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus)

Bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) Fotó: Korda Márton

9. Fulladási tüneteket okozó, cianogén anyagokkal kiváltott mérgező növények

A ciánglükozid tartalmú növényekből a bélflóra hatására hidrogén-cianid szabadul fel, amely letális dózisa 2 mg/testtömeg kg. A lenfajok magja, a cirokfajok sarjúja, illetve a csonthéjasok magja okozhat akár halállal is végződő mérgezéseket.

Fontos figyelmeztetés, hogy a vadontermő növények gyűjtésekor ügyeljünk a pontos fajmeghatározásra, s tájékozódjunk a beazonosított faj esetleges mérgező mivoltáról. A gyűjtés jogi lehetőségét más menüpontok alatti írások részletezik.

Dr. Bartha Dénes

Mérgező anyagok (toxinok) halmozódása az élővilágban

Az ipari és mezőgazdasági termelés, a gépjárműforgalom során nagy mennyiségben szóródnak szét a környezetünkben mérgező (toxikus) szerves és szervetlen vegyületek, amelyek veszélyeztetik az élőlényeket. A szerves vegyületek többsége abiotikus és biotikus hatásoknak köszönhetően előbb-utóbb lebomlik a természetben. A hő- és fényhatások a molekulaszerkezet folyamatos módosításával (oxidációs folyamatok) járulnak hozzá a toxicitás csökkentéséhez. A mikróbák (baktériumok, mikroszkopikus méretű gombák, állati és növényi egysejtűek) ha korlátozottan is, képesek a szerves molekulák átalakítására és kevésbé toxikus, vagy végső esetben nem mérgező vegyületek létrehozására. A folyamatok bonyolultsága miatt azonban az átalakítás éveket, néha akár évtizedeket is igénybe vehet. Ráadásul több mérgező vegyület koncentrálódik a táplálkozási láncban (1. és 2. ábra), így végső soron a csúcsfogyasztókat, köztük az embert veszélyeztetik a legnagyobb mértékben. Közismert a régebben rovarok ellen használt diklór-difenil-triklóretán (DDT) példája, amelynek alkalmazását Magyarországon az 1960-as évek végén tiltották be, de a hatóanyag maradványok még napjainkban is kimutathatók az emberi szervezetben (pl. az anyatejben is!).

.

1. ábra: A DDT halmozódás útvonala a táplálkozási láncban. A lassú lebomlás és a zsírokban történő koncentrálódás miatt a csúcsfogyasztók súlyosan veszélyeztetettek.

1. ábra: A DDT halmozódás útvonala a táplálkozási láncban. A lassú lebomlás és a zsírokban történő koncentrálódás miatt a csúcsfogyasztók súlyosan veszélyeztetettek.

.

2. ábra: A DDT koncentrálódása a táplálkozási lánc különböző szintjein. Elgondolkodtató, hogy a vizekben minimális (gyakorlatilag az emberre nem veszélyes) koncentrációban előforduló növényvédőszer a biomagnifikáció miatt tízmilliószorosára dúsul fel a csúcsfogyasztókban, veszélyeztetve azok életfolyamatait. Emiatt a csúcsfogyasztókra (pl. ember) megállapított toxicitási határértékek csak az adott toxinnal történő direkt érintkezések esetében (belégzés, felvétel táplálkozás során) igazak.

2. ábra: A DDT koncentrálódása a táplálkozási lánc különböző szintjein. Elgondolkodtató, hogy a vizekben minimális (gyakorlatilag az emberre nem veszélyes) koncentrációban előforduló növényvédőszer a biomagnifikáció miatt tízmilliószorosára dúsul fel a csúcsfogyasztókban, veszélyeztetve azok életfolyamatait. Emiatt a csúcsfogyasztókra (pl. ember) megállapított toxicitási határértékek csak az adott toxinnal történő direkt érintkezések esetében (belégzés, felvétel táplálkozás során) igazak.

.

A mérgező szervetlen vegyületek közül megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a nehézfémek (minimum 4,5 g/cm3 sűrűségű fémek) sói, ti. stabil vegyületek, ráadásul a talajokból viszonylag nehezen mobilizálhatók. A technikai megkülönböztetés miatt nagyon heterogén tulajdonságú elemek (pl. arzén, cink, higany, kobalt, kadmium, ón, ólom, réz) tartoznak ebbe a csoportba és emiatt toxicitásuk mértéke is különböző. Vannak közöttük olyanok (pl. cink, kobalt, króm, réz), amelyekre nagyon kis mennyiségben szükségük van az élőlényeknek (néhány század, vagy tized mikrogramm napi felvétel!), de nagyobb mennyiségben már mérgezők. A látszólagos ellentmondás oka az, hogy az említett elemek felvételét és szervezetbeni forgalmát az élőlények korlátozott mértékben szabályozni tudják, emiatt egy adott fém koncentrációjának emelkedése a környezetben a szabályozásban szerepet játszó molekulák károsodása miatt az egész szervezet működését kedvezőtlenül érinti.

Ismerünk olyan fémeket is (kadmium, ólom), amelyek semmiféle biológiai funkcióval nem rendelkeznek, ennek ellenére bejutnak az élőlények sejtjeibe. Az ólom felvétel pontos folyamata még nem tisztázott. Tény, hogy átjut a légzőrendszer, az emésztőrendszer nyálkahártya hámján és a gerincesekben (így az emberben is) főleg a csontszövetben tárolódik. Ezzel magyarázható (ti. a vörös csontvelő a vér alakos elemeinek képzési helye), hogy az ólommérgezés súlyos vérszegénységet idéz elő. Régebben a benzinhez kevert ólom tartalmú kopogásgátlók miatt sokkal nagyobb volt a városlakók, a forgalmas utak mellett élők ólom kitettsége, mint napjainkban. Manapság az akkumulátorok szakszerűtlen bontása, illetve az ólom tartalmú hulladékok felelőtlen tárolása/terítése veszélyezteti a bioszférát.

A kadmium szóródása a bioszférában rendkívül veszélyes az élőlényekre, mert könnyen felvehető a sejtek számára, ugyanis a fizikokémiai tulajdonságai nagyon hasonlók a kalciuméhoz! Emiatt a kadmium rendkívül veszélyes toxikus elem, de az egyes fajok kadmium toleranciája nagyon különböző. Vannak a kadmium mérgezéssel szemben érzékeny és toleráns fajok. Utóbbiak ellenálló képessége egy sajátos védekező mechanizmus következménye, ugyanis inaktív formában halmozzák fel sejtjeikben a kadmiumot. Az inaktiválásban speciális fehérjék játszanak szerepet, így a növényekben számos fitokelatint, a gerinctelen és gerinces állatfajokban pedig fémkötő, ún. metallothionein fehérjéket azonosítottak. Egyes fajok viszonylagos védelme azonban nem jelenti azt, hogy a táplálkozási lánc egésze is védettséget élvez. Az 1970-es évek óta ismert, hogy a kadmiumot felhalmozó földigiliszták (a talajhoz képest gyakran százszoros, ezeszeres koncentrációban tartalmaznak kadmiumot!) a velük táplálkozó, kevésbé toleráns fajok (madarak, emlősök) tömeges elhullását idézhetik elő, ti. az emésztés során felszabaduló kadmium ionokat a magasabb rendű szervezetek nem képesek gyorsan inaktiválni.

A környezetszennyező (azaz emberi tevékenység során szétszóródó) vegyületeken kívül az állatok, illetve az ember egészségét is súlyosan veszélyeztethetik az azok táplálékul szolgáló fémhalmozó gombák és növények, amelyek a természetes élőhelyeken található fémionokat koncentrálhatják sejtjeikben. Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy bár a talajok összetétele meghatározza a felvehető elemek skáláját és mennyiségét, az egyes gomba- és növényfajok az adott fajra jellemző nehézfémhalmozó tulajdonsággal rendelkeznek. A hajtásos növények többsége a toxikus fémeket a gyökér szöveteiben tárolják, így szerencsére a föld feletti hajtásokban és a termésekben a mérgező fémek jelenléte általában nem jellemző.

A termőtestes gombák (amelyek fontos táplálékként, táplálék kiegészítőkként használatosak) azonban az emberre veszélyes koncentrációban tartalmazhatnak nehézfémeket, amennyiben a természetes élőhelyen azok a fémek előfordulnak. A vadon termő csiperke fajokban, a nagy őzlábgombában és a pereszkékben a kadmium és a higany halmozódását mutatták ki. A legkisebb mértékű koncentrálódás harmincszoros, a legnagyobb mértékű ötszázszoros (!) volt a talajhoz viszonyítva. A gombákban a cink és a mangán ugyanakkora koncentrációban fordult elő, mint a talajban (tehát ezeket a fémeket a gombák nem koncentrálják), míg a vas és az ólom mennyisége szignifikánsan alacsonyabb volt a gombákban, mint a talajban. A fajra jellemző fémhalmozó kapacitás egyértelmű bizonyítékát adta Svédország ugyanazon területén 1890 és 1926 között, illetve az 1970 és 1974 között begyűjtött gombák nehézfém tartalmának összehasonlítása, ugyanis a nyolc évtized alatt nem változott az egyes fajokban a felhalmozott nehézfémek koncentrációja.

Alapvető (gasztronómiai) kérdés, hogy fogyaszthatunk-e ismeretlen területről begyűjtött termőtestes gombát, vagy ragaszkodjunk a termesztett fajokhoz? Bár a termőtestes gombák jelentős mennyiségű nehézfémet (pl. cink, kadmium, higany, mangán) képesek felhalmozni, a kötött fémionok közel 6-10%-a egyszerű mosással, további 25-40%-a forrázással eltávolítható a gombákból. Vigyázat, ez NEM IGAZ a gombák által termelt mérgekre!!! Mivel normál táplálkozás mellett csak időszakosan fogyasztunk természetes élőhelyről gyűjtött gombákat, megfelelő konyhatechnikai eljárásokkal azok mérgező nehézfém tartalma elfogadható szintre csökkenthető. Rendszeres gombafogyasztás esetén azonban nem árt mind a természetes, mind a mesterséges termőhely talajösszetételének ellenőrzése!

Dr. Molnár László

Minden vélemény számít!