Mérgező természet

Érdekes témakörök feldolgozása a fenti című menüpont célja. A természetben a méreg természetes anyag. A Földön mintegy 10 millió féle vegyi anyagot tartanak nyilván, ennek 99 %-a méreg. A mérgek az élő szervezettel érintkezve kémiai reakciók útján károsodást, betegséget, halált okozhatnak. A növényi, gomba, zuzmó és állati eredetű mérgeket biológiai mérgeknek nevezzük, vannak még kémiai és biokémiai mérgek. A természetben rengeteg növény termel enyhe, közepes vagy erős mérgeket, amelyek egyrészt nem minden élőlényre, másrészt eltérő formában hatnak. Még a gyógynövényeknek is vannak olyan anyagaik, amelyek káros mellékhatásokat okoznak az emberen. Számtalan növény (és gomba) van, amely az ember számára mérgező, az állatok számára azonban nem. Dr. Bartha Dénes botanikai írása az ember számára mérgező növények témakörével foglalkozik (szerkesztés alatt).

Az emberiség tevékenysége során sokféle méreganyagot termel, amelyek a természeti környezetbe jutva károsítják az élőhelyeket, mérgezhetik a vadon élő állatokat és növényeket, sőt egyes azokat felvevő egyébként nem mérgező növények és gombák is mérgezővé válhatnak. Dr. Molnár László toxikológiai írásának ez a problémakör a tárgya.

A mérges gombákkal nem foglalkozunk, gazdag a szakirodalmuk. A mérgező állatok témaköre egyes hüllők és rovarok kivételével a hazai természet szempontjából kevésbe meghatározó.

Horst Altmann Mérgező növények és állatok című, Magyarországon 2004-ben kiadott könyve esetleg antikváriumban kapható.

Köszönet a szerzőknek! (Dr. Temesi Géza)

Mérgező anyagok (toxinok) halmozódása az élővilágban

Az ipari és mezőgazdasági termelés, a gépjárműforgalom során nagy mennyiségben szóródnak szét a környezetünkben mérgező (toxikus) szerves és szervetlen vegyületek, amelyek veszélyeztetik az élőlényeket. A szerves vegyületek többsége abiotikus és biotikus hatásoknak köszönhetően előbb-utóbb lebomlik a természetben. A hő- és fényhatások a molekulaszerkezet folyamatos módosításával (oxidációs folyamatok) járulnak hozzá a toxicitás csökkentéséhez. A mikróbák (baktériumok, mikroszkopikus méretű gombák, állati és növényi egysejtűek) ha korlátozottan is, képesek a szerves molekulák átalakítására és kevésbé toxikus, vagy végső esetben nem mérgező vegyületek létrehozására. A folyamatok bonyolultsága miatt azonban az átalakítás éveket, néha akár évtizedeket is igénybe vehet. Ráadásul több mérgező vegyület koncentrálódik a táplálkozási láncban (1. és 2. ábra), így végső soron a csúcsfogyasztókat, köztük az embert veszélyeztetik a legnagyobb mértékben. Közismert a régebben rovarok ellen használt diklór-difenil-triklóretán (DDT) példája, amelynek alkalmazását Magyarországon az 1960-as évek végén tiltották be, de a hatóanyag maradványok még napjainkban is kimutathatók az emberi szervezetben (pl. az anyatejben is!).

.

1. ábra: A DDT halmozódás útvonala a táplálkozási láncban. A lassú lebomlás és a zsírokban történő koncentrálódás miatt a csúcsfogyasztók súlyosan veszélyeztetettek.

1. ábra: A DDT halmozódás útvonala a táplálkozási láncban. A lassú lebomlás és a zsírokban történő koncentrálódás miatt a csúcsfogyasztók súlyosan veszélyeztetettek.

.

2. ábra: A DDT koncentrálódása a táplálkozási lánc különböző szintjein. Elgondolkodtató, hogy a vizekben minimális (gyakorlatilag az emberre nem veszélyes) koncentrációban előforduló növényvédőszer a biomagnifikáció miatt tízmilliószorosára dúsul fel a csúcsfogyasztókban, veszélyeztetve azok életfolyamatait. Emiatt a csúcsfogyasztókra (pl. ember) megállapított toxicitási határértékek csak az adott toxinnal történő direkt érintkezések esetében (belégzés, felvétel táplálkozás során) igazak.

2. ábra: A DDT koncentrálódása a táplálkozási lánc különböző szintjein. Elgondolkodtató, hogy a vizekben minimális (gyakorlatilag az emberre nem veszélyes) koncentrációban előforduló növényvédőszer a biomagnifikáció miatt tízmilliószorosára dúsul fel a csúcsfogyasztókban, veszélyeztetve azok életfolyamatait. Emiatt a csúcsfogyasztókra (pl. ember) megállapított toxicitási határértékek csak az adott toxinnal történő direkt érintkezések esetében (belégzés, felvétel táplálkozás során) igazak.

.

A mérgező szervetlen vegyületek közül megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a nehézfémek (minimum 4,5 g/cm3 sűrűségű fémek) sói, ti. stabil vegyületek, ráadásul a talajokból viszonylag nehezen mobilizálhatók. A technikai megkülönböztetés miatt nagyon heterogén tulajdonságú elemek (pl. arzén, cink, higany, kobalt, kadmium, ón, ólom, réz) tartoznak ebbe a csoportba és emiatt toxicitásuk mértéke is különböző. Vannak közöttük olyanok (pl. cink, kobalt, króm, réz), amelyekre nagyon kis mennyiségben szükségük van az élőlényeknek (néhány század, vagy tized mikrogramm napi felvétel!), de nagyobb mennyiségben már mérgezők. A látszólagos ellentmondás oka az, hogy az említett elemek felvételét és szervezetbeni forgalmát az élőlények korlátozott mértékben szabályozni tudják, emiatt egy adott fém koncentrációjának emelkedése a környezetben a szabályozásban szerepet játszó molekulák károsodása miatt az egész szervezet működését kedvezőtlenül érinti.

Ismerünk olyan fémeket is (kadmium, ólom), amelyek semmiféle biológiai funkcióval nem rendelkeznek, ennek ellenére bejutnak az élőlények sejtjeibe. Az ólom felvétel pontos folyamata még nem tisztázott. Tény, hogy átjut a légzőrendszer, az emésztőrendszer nyálkahártya hámján és a gerincesekben (így az emberben is) főleg a csontszövetben tárolódik. Ezzel magyarázható (ti. a vörös csontvelő a vér alakos elemeinek képzési helye), hogy az ólommérgezés súlyos vérszegénységet idéz elő. Régebben a benzinhez kevert ólom tartalmú kopogásgátlók miatt sokkal nagyobb volt a városlakók, a forgalmas utak mellett élők ólom kitettsége, mint napjainkban. Manapság az akkumulátorok szakszerűtlen bontása, illetve az ólom tartalmú hulladékok felelőtlen tárolása/terítése veszélyezteti a bioszférát.

A kadmium szóródása a bioszférában rendkívül veszélyes az élőlényekre, mert könnyen felvehető a sejtek számára, ugyanis a fizikokémiai tulajdonságai nagyon hasonlók a kalciuméhoz! Emiatt a kadmium rendkívül veszélyes toxikus elem, de az egyes fajok kadmium toleranciája nagyon különböző. Vannak a kadmium mérgezéssel szemben érzékeny és toleráns fajok. Utóbbiak ellenálló képessége egy sajátos védekező mechanizmus következménye, ugyanis inaktív formában halmozzák fel sejtjeikben a kadmiumot. Az inaktiválásban speciális fehérjék játszanak szerepet, így a növényekben számos fitokelatint, a gerinctelen és gerinces állatfajokban pedig fémkötő, ún. metallothionein fehérjéket azonosítottak. Egyes fajok viszonylagos védelme azonban nem jelenti azt, hogy a táplálkozási lánc egésze is védettséget élvez. Az 1970-es évek óta ismert, hogy a kadmiumot felhalmozó földigiliszták (a talajhoz képest gyakran százszoros, ezeszeres koncentrációban tartalmaznak kadmiumot!) a velük táplálkozó, kevésbé toleráns fajok (madarak, emlősök) tömeges elhullását idézhetik elő, ti. az emésztés során felszabaduló kadmium ionokat a magasabb rendű szervezetek nem képesek gyorsan inaktiválni.

A környezetszennyező (azaz emberi tevékenység során szétszóródó) vegyületeken kívül az állatok, illetve az ember egészségét is súlyosan veszélyeztethetik az azok táplálékul szolgáló fémhalmozó gombák és növények, amelyek a természetes élőhelyeken található fémionokat koncentrálhatják sejtjeikben. Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy bár a talajok összetétele meghatározza a felvehető elemek skáláját és mennyiségét, az egyes gomba- és növényfajok az adott fajra jellemző nehézfémhalmozó tulajdonsággal rendelkeznek. A hajtásos növények többsége a toxikus fémeket a gyökér szöveteiben tárolják, így szerencsére a föld feletti hajtásokban és a termésekben a mérgező fémek jelenléte általában nem jellemző.

A termőtestes gombák (amelyek fontos táplálékként, táplálék kiegészítőkként használatosak) azonban az emberre veszélyes koncentrációban tartalmazhatnak nehézfémeket, amennyiben a természetes élőhelyen azok a fémek előfordulnak. A vadon termő csiperke fajokban, a nagy őzlábgombában és a pereszkékben a kadmium és a higany halmozódását mutatták ki. A legkisebb mértékű koncentrálódás harmincszoros, a legnagyobb mértékű ötszázszoros (!) volt a talajhoz viszonyítva. A gombákban a cink és a mangán ugyanakkora koncentrációban fordult elő, mint a talajban (tehát ezeket a fémeket a gombák nem koncentrálják), míg a vas és az ólom mennyisége szignifikánsan alacsonyabb volt a gombákban, mint a talajban. A fajra jellemző fémhalmozó kapacitás egyértelmű bizonyítékát adta Svédország ugyanazon területén 1890 és 1926 között, illetve az 1970 és 1974 között begyűjtött gombák nehézfém tartalmának összehasonlítása, ugyanis a nyolc évtized alatt nem változott az egyes fajokban a felhalmozott nehézfémek koncentrációja.

Alapvető (gasztronómiai) kérdés, hogy fogyaszthatunk-e ismeretlen területről begyűjtött termőtestes gombát, vagy ragaszkodjunk a termesztett fajokhoz? Bár a termőtestes gombák jelentős mennyiségű nehézfémet (pl. cink, kadmium, higany, mangán) képesek felhalmozni, a kötött fémionok közel 6-10%-a egyszerű mosással, további 25-40%-a forrázással eltávolítható a gombákból. Vigyázat, ez NEM IGAZ a gombák által termelt mérgekre!!! Mivel normál táplálkozás mellett csak időszakosan fogyasztunk természetes élőhelyről gyűjtött gombákat, megfelelő konyhatechnikai eljárásokkal azok mérgező nehézfém tartalma elfogadható szintre csökkenthető. Rendszeres gombafogyasztás esetén azonban nem árt mind a természetes, mind a mesterséges termőhely talajösszetételének ellenőrzése!

Dr. Molnár László

Minden vélemény számít!